Decem logoDecem text

Molnos Ferenc szovátai önkormányzati képviselő gondolatai a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából

A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából Tatán tartott június 4-ei megemlékezések során hallgathattuk meg Molnos Ferenc szovátai önkormányzati képviselő beszédét, amit az alábbiakban közlünk.

"Amikor elgondolkodtam azon, hogy mit is mondjak ma itt a Nemzeti Összetartozás Napján, két régi történet idéződött fel bennem. Remélem, nem rontom el az ünnepi hangulatot, ha közösségi dolgainkról beszélve, egy testvérváros küldöttjeként, nem a két település kapcsolatáról, inkább személyes emlékekről szólok. Talán e két történet révén is sikerül valami említésre méltót elmondanom. Az első az összetartozás érzésének deficitjéről árulkodik, kórképet is mutatva, a másik a megtalálásáról.
A hatvanas évek végén, tíz-tizenegy éves voltam, amikor a bátyám bevallotta, hogy szerelmes, továbbá elmondta, hogy a lány apja, aki ifjabb éveiben betyár volt (már ez is megborzongatta az embert), annak idején Csehszlovákiából hozott magának feleséget. Csehszlovákia feleséghozás szempontjából számomra egy nagyon egzotikus országnak tűnt. Csehszlovák asszony! Ilyenre csak egy betyár képes, gondoltam, s bár túl voltam Mikszáth megannyi könyvén, nekem ott akkor eszembe sem jutott, hogy valamikor a háborús időkben ez a kalandokat kedvelő ember egy felvidéki magyar lányt hozott Erdélybe. Az idegenségével izgató csehszlovákból, tehát, egy közénk illő, velünk egyazon sorsot vállaló magyar lett. Amikor erre rádöbbentem, elszégyelltem magam.
Persze, tudtam a Trianon előtti és utáni valóságról. Bár elsősorban Budapestre és Magyarországra figyeltünk – innen hozott számunkra naponta híreket a Kossuth rádió –, Erdély mellett a többi elszakított részről is voltak ismereteim. Ám ezek a könyvekből s az öregek történeteiből úgy jöttek át, hogy fel tudtuk volna mondani, de nem voltak ott a reflexeinkben. Nem végeztünk automatikus korrekciót, ha hozzánk került csehszlovákról hallottunk. Nem kapcsoltunk azonnal, hogy akkor ő felvidéki magyar lehet. Hiába tudtunk egymásról, hiányzott belőlünk az együttlét semmivel sem helyettesíthető személyes tapasztalata.
Most következzen a második történetem!
Az 1982-es spanyol vébé előtt 1981. május 20-án Oslóban világbajnoki selejtező meccset játszott a magyar labdarúgó válogatott. Az első alkalom volt, hogy felvillant előttem a reménye, hogy egy a magyar televízió által sugárzott meccset megnézhessek. Valaki szólt, hogy betársulhatok ötödiknek egy autónyi társaságba, amely egy pártíz kilométernyire lévő magaslatra indul meccset nézni. Székelyföldön, a magyar határtól messzi lévén, mi csak álmodoztunk arról a lehetőségről, hogy magyar televíziót nézhessünk, de akkor egyik napról a másikra híre kelt, hogy ezen a tetőn már sikerült Budapestről képet fognia valakinek.
A magas fennsíkra felkígyózó úton egymást érték a különböző településekről indult személyautók. Odafent valaki megszámolta, és ezer autóról beszélt, s mivel mind utassal tele érkezett, innen már nem volt nehéz kiszámolnunk, hogy ötezren vagyunk.
Nagyon sokan televíziókészüléket, antennát, állványt hoztak, és nekiláttak a szerelésnek. Mi nem vittünk felszerelést, így az ilyen feladatokból kimaradhattam, őgyeleghettem a buzgólkodók csoportjainál, aztán az első készülék előtt, amely képet fogott és magyarul szólt hozzám, időben letelepedtem, hogy aztán jól láthassam a meccset. Egy kisméretű idegen gyártmányú sporttelevízió volt. Aztán kiderült, hogy egyetlen más készülékkel sem sikerül képet varázsolni. Végül mindannyian elpakolták felszereléseiket, és e kis képernyő elé telepedtek.
A napsütéses délutánból sötét este lett, szemerkélni kezdett az eső, s mi szorosan összebújva, mint egy nyáj, arc, arc mellett, test, test mellett, szív, szív mellett, lélegzetet is egyszerre véve, a sötétben egyetlen világos felületre, arra kicsi képernyőre meredtünk. Apró pont volt a labda, gyufaszálnyi emberkék szaladgáltak a gyepen. Egy sportriporter ismerős neveket mondott, és reménykeltően, bizakodóan beszélt. Van esély itt a jó szereplésre. És mi elhittük neki, mert nagyon akartuk a jó szereplést. És hittük akkor is, amikor már az ellenfél vezetett. Egy hang meg nem zavarta a pillanat áhítatát, egy mocorgás el nem terelte a figyelmünket, az eső ellen sem védekeztünk mással, mit az összebújással. Ötezer szempár tapadt arra a piciny, kéttenyérnyi képernyőre. Ötezer szempár követte az ide-oda pattanó játékszert, de már egyetlen szív dobogott a magyar játékosok sikeréért, és egyetlen akarat próbálta mozgatni őket, hogy gyorsabban elérjék az előttük guruló labdát. És mi hittük, hogy a mi akaratunk is benne van abban az erőben, ami a távoli Oslóban hajtotta a magyar fiúkat. És tudtuk, hogy szerte a Kárpát-medencében családi otthonokban vagy máshol, akár egy-egy hegytetőn, ameddig csak eltéved a televíziós jel, annyi magyar szív dobban egyszerre. Így aztán csoda-e, ha a fiúk elérték a gyorsan gurulólabdát, csoda-e, ha sikerült kiegyenlíteniük, majd a győzelmet is megszerezniük. A második félidőben Kiss Lászlónak kétszer is sikerült a norvégok hálóját megrezegtetnie.
Mikor a játékvezető lefújta a meccset, s a kis képernyő ott fenn a hegyen elsötétült, még pillanatokig úgy maradtunk egymásba bújt, ázott nyájként. A 2-1-es magyar győzelem örömének szét kellett áradnia bennünk.
Aztán az est sötétjében valahol a közelben megszólalt egy tárogató, s fájdalmas szép hangjával rávett, hogy vele együtt azt kérjük: „Isten, áldd meg a magyart”, majd nemzeti imánk után székelyekként azt kérdezzük: „Ki tudja merre, merre visz a végzet”.
Felemelőbb érzésben nem volt részem soha. Örömet éreztem, hogy itt vagyok, hogy része vagyok ennek az ismerősökből és ismeretlenekből álló embertömegnek itt a hegyen, akiken látom, hogy ugyanazt érzik, amit én, és része vagyok annak a nemzetnek, amelynek fiai a távoli Norvégiában most helyt álltak.
A tárogatóhang szép népdalokra tért át, a tömeg megmozdult, de senki sem indult még haza, a varázslat még nem tört meg egészen. Mindenki kezébe pálinkás butykos került, s azzal elindult. Mint hangyaboly népe, keresztül-kasul jártuk a mezőt, és egy-egy korty pálinkával köszöntöttük egymást. Senki nem ivott a saját butykosából, mindenki a más markába nyomta az övét. Egy órányi kavargás után kezdett oszladozni a tömeg, az emberek ezzel az élménnyel elindultak hazafelé.
Aki azt hiszi, hogy itt csupán sportról volt szó, a győzelem öröméről, az nagyon téved. Sokkal, de sokkal több volt ez annál. Az összetartozás érzését éltük meg. A sportért való, győzelemmel beteljesült lelkesedés csupán katalizátora volt annak a csodának, amit mi – egy elszakított nemzetrész tagjai – akkor éreztünk. Addig csak tudtuk, hogy összetartozunk. Az oslói meccsel a tudásunk mellé az együvé tartozásunk bódító és melengető érzését is megkaptuk. Mámor is volt bennünk és megnyugtató csendesség is, de főképpen szeretet, ítélkezés és válogatás nélküli elfogadás. Egyek voltunk mindannyian. Egyetlen egészhez tartoztunk. Értettük egymást. Egyetlen szóra sem volt szükségünk, hogy mindannyian ugyanarra gondoljunk: összetartozunk.
A tartozás szóban én adósságot, kötelességet érzek. Az összetartozásban egymás iránti kötelességet, azt, hogy adósa vagyok egy közösségnek. Ez kapcsolatunk lényege, a tartozás. És a tartozás összeköt. Adósként engem összeköt azzal, akinek tartozom. A nemzeti összetartozás olyan kötelék, amely egybefog egyazon nemzethez tartozó embereket.
Az adós nem szokott örülni az adósságának. A kötelesség terheket ró az emberre. A kötelék szabad mozgásában akadályozza. Akkor miért beszélünk az összetartozás öröméről? Miért mondjuk, hogy felemelő érzés? Miért jó nekünk, ha adnunk kell valamit, hiszen inkább kapni szeretnénk?
Aki ad, az kap is. Aki semmiféle viszonzásra, dicséretre, nem számítva, teljesen önzetlenül és jó szívvel ad, csak az kap igazán. Aki spekulál, vagy méricskél, mindig becsapottnak érzi magát, ott fészkel benne a gyanú, nem kapott-e kevesebbet, mint amennyit érdemel. Csak aki nem vár semmire, kaphatja meg a mindent.

A Trianoni döntés által szétszabdalt nemzetrészek tagjai érzik a legerősebben, mit jelent szétszakítottnak, más népek beolvasztó politikájának áldozata lenni. Ők kapaszkodnak erősebben a nemzethez tartozás kötelékeibe. És amíg kapaszkodnak, van remény a megmaradáshoz. Csak a közöny, az érdektelenség vehet el tőlük bármit.
Szükségünk van egymásra. Szétdaraboltaknak és megcsonkítottaknak. Mi csak együtt lehetünk egész. A Nemzeti Összetartozás Napján köztünk lévő kötelékeket próbálunk erősíteni, hogy összetartsanak minket. De az év valamennyi napján tennünk kell érte, hogy valóban összetartsanak!
Köszönöm Tata városának, az önkormányzatnak és az itteni embereknek, hogy nemzetben gondolkodnak és cselekednek, hogy közösségerősítő programjaikban ránk is számítanak!
Köszönöm felvidéki és délvidéki sorstársaimnak, hogy ebben részt vesznek!
Köszönöm, hogy itt lehetek önökkel!"

Molnos Ferenc szovátai önkormányzati képviselő gondolatai a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából
Kategória: